A költőket mindig is megihlette a tavasszal fészket rakó és párját hívogató madár énekének szépsége és sokfélesége, de a természetet járó vagy az erdőben-mezőn dolgozó ember szívét is megdobogtatja a tavaszi madárének kavalkádja. A nyitott szemmel és füllel járó természetbúvárt mindez nemcsak gyönyörködteti, hanem megfigyelésre, az énekesek felismerésére is készteti.

MILYEN A SZERKEZETE?

A Földön élő mintegy kilencezer madárfaj csaknem mindegyike ad valamiféle hangot; ezek egy része csupán egyszerű kiáltás, de több ezer madárfaj egyedei "énekelni" is tudnak. Dallamaik egyszerűbb vagy bonyolultabb szerkezetű hangsorokból állnak. 1. ábra Ha az emberi fül hangérzékelésére hagyatkozunk, akkor a dallamosság és a hangszín alapján szépen éneklő madarakról (például a barátposzátáról, fülemüléről, fülemülesitkéről, erdei pityerről stb.), jellegtelen, vagy kifejezetten kellemetlen hangú szárnyasokról beszélhetünk, amilyen például a varjú károgása, vagy a szajkó messze hangzó, érdes riasztó hangjele.

A különböző madárfajok hangjelsorozatát hangutánzó szótagok segítségével írták le a madártani kézikönyvek. Ennél valósághűbb, ha hanglemezen vagy hangszalagon rögzített madáréneket hallgatunk. A hangelemzés (a hangmikroszkópia) módszerének kidolgozásával az évekkel ezelőtt elhunyt dr. Szőke Péter szerzett nemzetközi elismerést. Felismerte, hogy a madármuzsika "sok millió évvel ezelőtt született, tehát nem emberi, de megtévesztően emberies zenei szféra". Az énekesmadarak legtöbbjének énekében másodpercenként ötven-százötven, olykor azonban kétszáz önálló zenei hang is követi egymást. A hangjelek formájában továbbított információt a "címzettek" a rendkívül érzékeny hallószervükkel érzékelik, s képesek arra, hogy a hangrezgéseket megkülönböztessék, elemezzék.

A MADÁR HANGADÁSA, MINT VISELKEDÉSFORMA

A madarak természetszerűleg nem saját gyönyörködtetésükre énekelnek, hanem a társas együttlétük teszi szükségessé, hogy egymásnak hangjelekkel üzenjenek, s a hangválaszt meg is értsék. A madárhang tehát az egyedek közötti hírközlés, a biokommunikáció egyik eszköze. Bonyolult madárénekre rendszerint csak a hím képes. Ritka, hogy erre a tojó hasonló hanszignállal válaszol. A hangadás szerepe egyébként többnyire a figyelmeztetés vagy a figyelemfelkeltés. Más-más hangot ad a madár, ha ellensége a földön közeleg, ha fán ülő ragadozót észlel, vagy ha a levegőben magasan köröző madárellenség a veszélyforrás. Más hang előzi meg a támadást, s más jelzi a segélykérést. Különböző hangjelek fejezik ki a madár jó közérzetét vagy nyugtalanságát. Vannak élelmet kereső, táplálékot találó és azt etetésre szánó hangszignálok. Más hangot hallat a madár, amikor például a párját keresi, s egészen mást fészekrakás idején. Mást énekel a fiatal madár, mint a kifejlett egyed, sőt ugyanaz az egyed másképp énekel télen és nyáron. Lényegében tehát az egyedek viselkedését fajra jellemző hangszignálkészlet kíséri, de az ezen belüli igen kis eltérések az egyedek közötti különbségtételt is lehetővé teszik. (Csakúgy, mint ahogy mi is felismerjük ismerőseink hangját a telefonban.) Minél több hangelem van a hangszignálban, annál nagyobb a madár hangkészlete, "szókincse". E tekintetben az egyes madárfajok között nagy különbségek vannak. Az egyszerűbb szerkezetű és időmintázatú hangkészlettől az akusztikus biokommunikáció szinte hihetetlen változatosságáig terjed a skála. 2. ábra A szignálelemek száma ugyan nem lehet több húsznál-huszonötnél, ezeknek a kombinációja, időtartama lenyűgözően sokféle.

A KÖRNYEZETTŐL IS FÜGG

A biokommunikációra szolgáló madárdal szerkezetét és hatékonyságát az élőhelyi környezet nagymértékben befolyásolja. Megfigyelték, hogy ugyanaz az egyed azonos körülmények között is változtatja a hangját, mint ezt a nálunk téli vendég fenyves cinege hímjének a hangszignáljai mutatják. A vele szomszédos élettérben élő hím egyed éneke még inkább eltér rivalisa hangszignáljaitól. Az egyedi változatosság mellett azonban fajhoz kötött jellegzetessé is észlelhető: megfigyeltek, hogy két hím cinege oszcillogramja szinte azonos volt akkor is, ha az élőhelyüket 80 kilométer választotta el. Viszont a közeli rokon négy fakúszfaj hímjeinek a hangszignáljában számottevő eltérés mutatkozott, ami a földrajzi távolsággal és a különböző adottságokkal magyarázható.

A madárdal nemcsak évszakonként változik, hanem sajátos napi ritmus is megfigyelhető benne. 3. ábra Különös, hogy milyen sok madárfaj dalol éjszaka, amikor a hajnalhasadáskor dalolni kezdő fajok még csendben pihennek. Napkeltekor kezd énekelni például a kenderike, a zöldike, a gerle, a sárga billegető és a seregély, s ezekhez képest "álomszuszék" madárfaj a mezei veréb.

Ami az élőhelyet illeti, a sármánypinty erdei egyedeinél a hangszignál cifrázásának nevezhető trillák lassúbbak, mint a nyílt terepen élőkéi. Az összefüggő, sűrű erdőben lakó széncinege oszcillogramja egyszerűbb mintázatú, mint a ligetes erdőkben tanyázó társaié. 4. ábra Érdekes megfigyelés, hogy az Anglia déli részének parkjaiban élő széncinegék éneke jobban hasonlít az ötezer kilométerre (Irán erdeiben) élő cinkékéhez, mint az alig 100 kilométer távolságban, sűrű erdőben élő angliai fajtestvéreikéhez. Azt még ma sem tudjuk, hogy mi ennek az oka. A kutatók megállapítása szerint az erdei madarak hangszignáljai a legnagyobb hatótávolságú frekvenciasávot képviselik. Az erdőben a levelek és az ágak. gyengítik a magasabb frekvenciájú hangokat, míg a nyílt élőhely talaja ugyanakkor a mély frekvenciájú hangokat gyengíti, s lehet, hogy ez erősebb hatás, mint az élőhelytípusok közötti különbség.

ÖRÖKLŐDÉS ÉS TANULÁS

Joggal vetődhet fel az a kérdés, hogy a madarak énekét örökletes program határozza-e meg, vagy idősebb fajtestvéreiktől tanulják meg a dallamkincset. Sok olyan faj akad, amelynél az ének kizárólag örökletes tényezők következménye. Például a balkáni gerle fiataljai akkor is képesek a jellegzetes, kacagással kevert búgó hangjukat hallatni, ha a fajtársaiktól elkülönítve nevelődnek. Ha más fajú egyedekkel nevelkednek együtt akkoris saját hangjukon szólalnak meg. Ezzel szemben csaknem négyezer olyan madárfajt (énekeseket, papagájokat, kolibriket) ismerünk, amelyek az egyedi életük során sajátítják el a fajukra jellegzetes hangkészletet. Végül van néhány. olyan faj is (például az észak-amerikai énekes veréb) amelynek a fiatal egyedei fajtestvéreiktől elkülönítve is a saját fajukra jellemző hangon énekelnek, de csak akkor, ha ép a hallásuk. Az énekesmadarak egy része pedig társas közösségben tanul énekelni. A zebrapinty hímjét például az őt nevelő anyaállat tanítja énekelni. A süvöltő más fajú hímek hangszignáljait is képes megtanulni (a gondozójától meg az emberi füttyöt is megtanulja). Ahol mindkét ivarú egyed énekel (ilyen például az ázsiai sámarigó), ott a nászidőszakban egymástól tanulják meg a fajra jellemző hangszignálokat. Az afrikai vöröshasú gábos arról nevezetes, hogy a szaporodási időszakban a párok duettet énekelnek: a hím kezdi az éneket, s a tojó azt a másodperc törtrésze után folytatja. Akad más fajok hangját. utánzó madár is (ilyen az amerikai gezerigó) de a fajidegen hangszignálokból mégis a saját fajára jellemző hangkészletet állítja össze. Sok faj azonban csak fogságban utánozza a vele együtt nevelkedő idegen fajú madár hangját, mint például a szajkó vagy a seregély.

A madárdal egyébként mindig valamilyen egyszerű üzenetet közvetít a fajtestvérek számára (például azt, hogy a territórium foglalt bemenni tilos, vagy az egyed párt keres). Széncinegéknél figyelték meg, hogy ha egy általuk el nem foglalt körzetben hangszórókon át előbb egyszerűbb, majd bonyolultabb hangkészletű madáréneket játszottak, az egyszerűbb dallam esetén sokkal gyorsabban ment végbe a benépesülés, míg a gazdagabb hangkészlet sokáig távoltartotta a betelepülésre kész egyedeket. Ez azzal magyarázható, hogy a gazdagabb hangkészletű hím sikeresebben tartja távol énekével a riválisokat (azt a látszatot keltve, hogy a körzetet már több hím lefoglalta magának).
A további kutatások minden bizonnyal választ adnak majd a még nyitott kérdésekre is.

Dr. Széky Pál